A Revenant két mérföldkő miatt is emlékezetes lehet: Leonardo DiCaprio régóta esedékes Oscar-díjának megszerzése a legjobb színész kategóriában, valamint Alejandro Iñárritu ritka bravúrja, hogy két egymást követő évben megnyerte a legjobb rendezőt. De ez az a film is, amely ambiciózusan elkötelezte magát egy büntető realizmus mellett, amely kevés helyet hagyott a kényelemnek. A humanizmust, az erkölcsöt, sőt a narratív lendületet is megfosztják, így a túlélés és a zsigeri bosszú marad a film domináns nyelve.
A Hugh Glass szőrmecsapda igaz története ihlette, és lazán Michael Punke – The Revenant: A Novel of Revenge – regényén alapult, a film szenvedélyes projektté vált, amely egy évtizeddel később is páratlan túlélés-bosszú-eposz marad. Nem valószínű, hogy lesz még egy ilyen, hacsak valamelyik stúdió nem tudja összehozni az Iñárritu, DiCaprio, Tom Hardy és az operatőr Emmanuel Lubezki kvartett újraegyesülését. A The Revenant sem nem finom, sem nem különösebben kecses, de a fizikai és pszichológiai szélsőségek iránti megalkuvást nem ismerő elkötelezettsége a 2010-es évek egyik legnagyobb filmjeként kiállja az idő próbáját.
A Revenant erkölcsi kiegyenlítőként támogatja a túlélést
Leonardo DiCaprio alakítja Hugh Glasst egy medve által a The Revenantben.
A bő két és fél órás futási idő ellenére a The Revenantben semmi sem történik a hagyományos narratív kifejezésekkel. Hugh Glass (Leonardo DiCaprio) meg akarja szerezni a húsát John Fitzgerald (Tom Hardy) ellen, amiért megölte félig Pawnee fiát, Hawkot (Forrest Goodluck). De ehhez először túl kell élnie. Glassnak, aki majdnem meghalt és megnyomorodott egy ádáz medvetámadás után, több száz mérföldön kell átkúsznia az 1820-as évek megbocsáthatatlan és rideg amerikai vadonján. Itt a végtelen hófödte dombok kegyesebb halálesélyeket kínálnak, mint az ellenséges Arikara és Pawnee törzsek – akiket a telepesek elutasítóan „Ree”-nek neveztek. Az esély elég büntetés ahhoz, hogy a film makacs ragaszkodása a bosszúhoz, mint az emberiség legellenállhatatlanabb erejéhez.
A képernyőn azonban a megtorlás ígérete másodhegedűs, mint a kitartás képessége. Glass tájismerete, improvizációja és puszta megtagadása a haláltól sarkallja a közönséget. A túlélés itt csupán egy eszköz a The Revenant csendesebb, élesebb céljához, hogy kikérdezze a „vad” szót. A film ezt nem párbeszédekkel, hanem erőteljes szimbolikus képekkel valósítja meg. Miközben a hóban vándorol, és imádkozik a következő étkezésért, Glass belebotlik egy pawnee-i bennszülött bölénybe, aki feltehetően maga buktatta le a bölényt. Főhősünk a bennszülötttel szemben fekszik, szája bölényvérrel kenődött, miközben mindkét férfi némán rágcsál a májára. Ez a lövés összeomolja a faji különbségek illúzióját; nincs „fehér versus Ree” – csak az éhség, vagy az utóbbi esetében a földje védelme.
„Nézd meg őket, mindig büdösek a szartól” – vigyorog Fitzgerald a bennszülöttekre. Ez egy tapasztalat által formált hozzáállás. A fogságban részlegesen megskalpolva, a ránehezedett erőszak durva pragmatistává keményítette, aki csak a túléléshez volt hűséges. Mégis itt áll Glass, a civilizáció feltételezett előhírnökeinek tagja, akit az éhezés ugyanazokra az elemi cselekedetekre redukál, amelyeket elítél, és végső soron azok könyörülete tartja fenn, akikre embertelenítésre kényszerítették.
Alejandro Iñárritu és Emmanuel Lubezki vizuálisan tetszetőssé és nehézkessé varázsolják a Revenant
Hugh Glass (Leonardo DiCaprio) sérülésekkel borítva néz ki a The Revenant ablakán.
A bosszú a legjobban hidegen tálalható étel, és Iñárritu és Emmanuel Lubezki operatőr megértette ezt, amikor bemutatták a The Revenantcross fagyasztó tájait, amelyeket Olaszországban, Argentínában, az Egyesült Államokban és Kanadában forgattak. A széles látószögű felvételek hullámzó hegyláncokat örökítenek meg végtelen hórétegek alatt, amelyeket csak egy távoli tábortűz halvány melege szakít meg. Esztétikusan tetszetős a szemnek, egészen addig, amíg visszataszítóan rögzíti az érintetlen, fehér hó vásznán kiömlő vért, a koponyákon korán és gyakran átszakadó nyilakat, vagy a hideg elől menedéket kereső Glass-t egy döglött ló tetemében.
A kamera az idő nagy részében a kiterjedt háttértérben tartózkodik, lehetővé téve, hogy az előtérben lévő brutalitás kiemelkedjen a fagyos, elhagyatott szépségből; más pillanatokban intim közeli felvételeket készít Glass szakállán képződő jégkristályokról, vagy a bölénymájra adott reakciójáról, amelyet DiCaprio valójában megevett.
– Szükség volt erre a medvejelenetre? néhány néző óhatatlanul megkérdezheti, nem tiltakozásul a felvétele miatt (az igazi Hugh Glasst valóban megrongálta egy grizzly, miközben felmászott egy fára), hanem vonakodva csodálva lankadatlan, hosszan tartó vadságát. Finom határvonal húzódik az elmélyülés és a szenvedés mint látvány között, és Iñárritu olyan közel áll hozzá, hogy összetéveszthető egy horrorfilmessel. A naturalizmus iránti kissé furcsán heves elkötelezettségét mi sem jelzi jobban, mint a világítás megválasztása. Ha a világítás szokatlannak tűnik a The Revenantben, az azért van, mert szinte minden természetes a „természet kontra ember” alkotása.
Leonardo DiCaprio és Tom Hardy eddigi legjobb teljesítményüket nyújtották
Tom Hardy hófoltokkal borítja szőrme ruháját a The Revenantben
DiCaprio ismét részt vesz a díjkiosztásban az Egy csata a másik után című előadásával, Tom Hardy pedig Pókember ősellenségeként, a szimbióta Venomként véste be nevét a popkultúrába. Azonban nem valószínű, hogy mindkettő túlszárnyalja a The Revenantben végzett munkáját, részben azért, mert nehéz elképzelni egy másik projektet, amely ilyen extrém fizikai és pszichológiai nyersséget váltana ki.
A The Revenant alakítása nem látványosan gazdag. A háttértörténetek szinte hiányoznak, és ami létezik, az olyan szinteken áll rendelkezésre, amelyek alig elegendőek bizonyos cselekvések igazolására. Így a szereplőkre hárult a nehéz feladat, különösen DiCaprio számára, akit megfosztanak a párbeszédtől, a kényelemtől és még a méltóságtól is, oly módon, hogy a színészek többsége már a második napon pakol. A kemény külső ingerekre adott válasza, lépéseinek fáradságos mechanikája és az ingujj egyszerű lelkiereje árulja el, hogy Glass valójában milyen ember.
A Revenant meglehetősen zsigeri és grafikus, és nem mindenki fizetne elő rá. 156 perc is hosszú idő ahhoz, hogy hegyet vagy havat nézzünk; ez nem természetdokumentum. De tagadhatatlan, hogy a szereplők és a legénység megrázó bemutatása annak az áldozatnak, amelyet a természetes ösztönök vadsága sújt az emberen és a népen. A történelmi Hugh Glass ezt figyelve nehezen tudja felismerni önmaga mitologizált változatát; soha nem volt kétnemzetiségű fia, és soha nem kereste Fitzgeraldot bosszúból – az volt a célja, hogy visszaszerezze a puskát. Amin biztosan nem nézne el, az a puszta elviselni akarás – a karakter, a színészek és a filmkészítők részéről egyaránt. Az ilyen, romantikától megfosztott túlélés ritkán nemes.
Megjelenés dátuma
2015. december 25
Futásidő
156 perc
Igazgató
Alejandro González Iñárritu
