Ez egy rendetlenség. És ez rendkívül nehéz.
Hogy ezt érzékeltessem, Jim Gamble az egyik jelölt, aki kizárja magát az ápolóbandák vizsgálatának elnöki tisztéről.
Gamble karrierje a következőképpen zajlik: a The Troubles idején a rendőrségen dolgozott Észak-Írországban.
Aztán éveket töltött azzal, hogy megvédje a gyerekeket a kizsákmányolástól.
Finoman szólva a szerepek sem valók a gyenge szívűeknek. És mégis még ő sem akarta elvállalni ennek a vizsgálatnak az elnöki tisztét.
Szóval ki a földön akarná megtenni?
A kormány vonakodva fogadja el, hogy szinte biztosan lehetetlen találni valakit, aki hajlandó erre, kitart a pályán, és általánosan elfogadott lesz az áldozatok körében, mint a megfelelő személyt a feladatra.
Nem csoda hát, hogy a kormányon lévők tudatják, hogy hajlandóak hónapokat tölteni, hogy megtalálják a megfelelő embert.
A legjobb, amit minden valószínűség szerint remélhetnek, ha valakit egyesek lelkesen támogatnak, mások pedig tolerálnak.
„Nincs olyan, hogy tiszta bőr. Bárki, aki rendelkezik a szükséges szakértelemmel és befolyással, valószínűleg azzal jár, amit egyesek poggyászként fognak fel” – mondta nekem egy Whitehall-forrás.
És a személyzeti kérdések ezzel még nem értek véget.
Az elmúlt napokban vita volt arról, hogy vajon a védelmi miniszter Jess Phillipsnek maradnia kell a munkájában – miután a vizsgálat felállításában részt vevő áldozatok közül néhányan azt mondták, le kell cserélni.
Amikor először közöltük ezt a hírt, eszembe jutott egy dolog, amit a hozzám hasonló riportereknek mindig szem előtt kell tartaniuk. Az újságírók elkerülhetetlenül hajlanak a szókimondókra, akik a címlapokat generálják.
Jogosan – gyakran bátor és nemes a szókimondás, a mélyen érzett aggodalmak nyilvános megjelenése. De az újságíróknak sem szabad megfeledkezniük azokról, akik úgy döntöttek, hogy csendben maradnak.
A vizsgálat felállítása során egyeztetett testületbe beszervezett 30 áldozat túlnyomó többsége nem beszélt nyilvánosan.
Számos kormányzati forrás világossá teszi, hogy széles körben elterjedt az az elhatározás – a 10. helytől a Belügyminisztériumig –, hogy Phillips a poszton maradjon.
A legújabb csavar pedig az, hogy öt másik túlélő írt a miniszterelnöknek, hogy csak akkor folytatják a vizsgálatot, ha Phillips megtartja állását.
Ez egy újabb lehetetlen kötelék, amelyben a kormányzat találja magát.
A központi igazság itt az, hogy a szexuális zaklatás áldozatait az állam több szerve is többször és mélyen cserbenhagyta éveken, sőt évtizedeken keresztül.
Nem csoda, hogy a bizalom megteremtése, nemhogy a bizalom fenntartása hihetetlenül nehéz.
„A feldúlt és kiszolgáltatott embereket kiütik, ha fájdalmat éreznek, és ez teljesen érthető” – fogalmazott nekem egy magas rangú kormányzati személy.
A testület tagjainak véleményem szerint sokféle nézete és megérzése van – arról, hogy hajlandók-e felszólalni, vagy sem, azokról a véleményükről, akik úgy döntöttek, hogy megteszik vagy sem, kinek kell elnökölnie a vizsgálatot, hogyan kell lefolytatni és Jess Phillipsről.
Ennek a vizsgálatnak a puszta felállítása, nemhogy lefolytatása, majd a levont következtetések és az általa megfogalmazott ajánlások végrehajtása máris óriási fejfájást okoz.
