Judith Moritz Külön tudósító
PA vezeték
Jess Phillips védelmi miniszterre nyomás nehezedik a nemzeti vizsgálat eredményeként
Az Egyesült Királyságban az ápolóbandák kérdése évek óta nagy politikai kérdés, különösen az etnikai és faji hovatartozás miatt.
Számos helyi vélemény és a Gyermekek szexuális visszaéléseivel foglalkozó Független Vizsgálat (IICSA) ellenére széles körben elfogadott tény, hogy senkinek sem kell megbirkóznia az ápoló bandák konkrét kérdésével.
Így amikor Louise Casey bárónő nemzeti vizsgálatot javasolt, azt mondta, azt szeretné, ha ez más jellegű lenne, mint a korábbi eljárások.
Nem egy átfogó bíró által vezetett folyamat, hanem egy sor helyi vizsgálat, amelyet egy törvényben meghatározott hatáskörrel rendelkező nemzeti bizottság irányít és felügyel.
Miért, akkor úgy tűnik, hogy a kerekek leszakadnak, mielőtt a dolgok elindultak?
Mindenekelőtt a vizsgálat hatókörének kérdése van. A négy túlélő, aki lemondott a konzultációs testületről, mind azt mondta, hogy aggódnak amiatt, hogy a bizottság hatásköre túl széles lesz. Aggódnak amiatt, hogy az ápoló bandákon túl fog terjedni a gyermekek szexuális zaklatásának és kizsákmányolásának egyéb formáinak vizsgálata is.
A kormány ezt határozottan cáfolta.
Szerdán Sir Keir Starmer azt mondta a parlamenti képviselőknek, hogy a vizsgálatot nem „víztelenítik”, és a hatóköre nem változik.
„Megvizsgálja az elkövetők etnikai hovatartozását és vallását, és meg fogjuk találni a megfelelő személyt az elnökségre” – mondta Sir Keir.
Az elítélt férfiak közül sok brit ázsiai, túlnyomórészt brit pakisztáni.
A hét elején Jess Phillips védelmi miniszter levelet írt a belügyi válogatott bizottság elnökének, amelyben egyértelműen kijelentette, hogy „valótlan”, hogy „a kormány fel akarja hígítani a vizsgálat fókuszát… azáltal, hogy kiterjeszti az ápolóbandák körét”.
Ez újabb haragot váltott ki a négy túlélőből, akik lemondtak. Azt mondják, Jess Phillips szavai nem igazak. Azt írták a belügyminiszternek, hogy „ha egy kormányminiszter nyilvánosan ellentmond és elbocsát, amikor túlélőként igazat mond, az azonnal visszavezet ahhoz az érzéshez, hogy nem hisznek neki újra”.
A négy túlélő Phillips lemondását követeli. Az ötödik túlélő, Carly, aki a testületben marad, – mondta a BBC-nek hogy a védőminisztert is el akarja menni.
Öt másik túlélőnek azonban sikerült írt a miniszterelnöknek és a belügyminiszternek mondván, a testületben maradás egyik feltétele, hogy Phillips a posztján maradjon.
Közös levelükben ez áll: „Jess Philips parlamenti képviselő pártatlan maradt a folyamattal kapcsolatban, csak a visszajelzésekre hallgatva, azt akarjuk, hogy a következetesség érdekében pozíciójában maradjon a folyamat időtartama alatt.”
Az öt nő azt is kijelentette, hogy szigorúbb titoktartási garanciákat szeretnének az áldozatok számára, és nem léphetnek be újra a testületbe, ha valaki úgy dönt, hogy távozik.
Ezenkívül azt mondták, hogy szeretnék, ha a gyermekek szexuális kizsákmányolásának minden formája a vizsgálat hatókörébe tartozna – beleértve, de nem kizárólagosan az ápoló bandákat.
Tehát mire alapozzák pozíciójukat a túlélők, akik lemondanak?
A BBC képernyőképeket látott a tisztviselők és a túlélők között tartott egyik találkozó napirendjéről a vizsgálatot megelőző konzultációs folyamat részeként. Számos „elmélkedésre szánt kérdés” szerepel megvitatásra váró listán. A lista harmadik helye a következő: „A vizsgálatnak kifejezetten a „grooming bandákra” vagy a „csoportalapú CSEA-ra” kell összpontosítania, vagy tágabb megközelítést kell alkalmaznia?”
Az egyik túlélő azt mondta, hogy feldühítette, hogy ezt a kérdést is feltették.
A vizsgálat hivatalos feladatkörét még nem határozták meg. Ez csak az elnök kinevezése után történhet meg. Ám a túlélők azt mondják, hogy az ápolóbandák kivizsgálását éppen azért javasolták, mert a témát korábban nemzeti szinten nem vizsgálták elszigetelten. Sérti őket, hogy feltették nekik a „tágabb megközelítés” kérdését.
A BBC-nek képernyőképeket is mutattak az egyik túlélő, Fiona Goddard és Jess Phillips között küldött szöveges üzenetekről.
A konzultációs megbeszélés után a „tágabb megközelítésről” szóló napirendi ponttal Fiona üzent a miniszternek, hogy megkérdezze, miért került bele a kérdés. Azt írta: „Ezt manipulálják attól, aminek lennie kellett, és ez igazságtalan”.
Fiona Goddard
Jess Phillips SMS-ben válaszolt Fionának, mondván: „A kérdés oka az, hogy különböző nézetek születtek, és azt akarjuk, hogy egyértelmű irányítást tudjon adni arra vonatkozóan, amit akar. Tudom, hogy nehéz megbízni, de megígérhetem, hogy senki sem próbálja manipulálni a választ, és az a véleményem, hogy ez csak egy ápolóbandák specifikus vizsgálata, de ez nem helyes anélkül, hogy hivatalosan konzultálnék vele.”
Fiona Goddard
A vizsgálat hatáskörén kívül arról is nézeteltérés alakult ki, hogy kit válasszon elnöknek.
Louise Casey nézetével ellentétben egyes túlélők NAGYON bíró által vezetett vizsgálatot akarnak – és kifogásolták a rendészeti vagy szociális munka hátterével rendelkező szék koncepcióját.
Szerintük egy ilyen karrier túl közel van az otthonhoz, és összeférhetetlenséget jelenthet, mivel a rendőrség és a szociális szolgálat két olyan ügynökség, amely korábban kudarcot vallott ápolóbandáknak.
De nem minden túlélő érzi ezt így.
Mások azt mondták, hogy egy olyan elnök, aki egy kapcsolódó területen dolgozott, megértést és relevanciát adhat a poszthoz. Arra is rámutattak, hogy az igazságszolgáltatás és a bíróságok a múltban kudarcot vallottak – akárcsak az egészségügyi, oktatási és szociális ellátórendszer egyes részei.
Más szóval, gyakorlatilag lehetetlen találni valakit anélkül, hogy ne lenne kapcsolata valamelyik állami szervvel, amely a mikroszkóp alá kerül.
Még ha a bíró által vezetett megközelítést is alkalmaznák, nincs garancia arra, hogy könnyű út áll előttünk.
A gyermekek szexuális zaklatásával foglalkozó országos vizsgálatnak kellemetlen emlékeztetői vannak, amely három elnök asszonyon ment keresztül, mielőtt a negyedik – Alexis Jay professzor – átvette a gyeplőt.
A túlélők nem csak a székválasztás kérdései és a vizsgálat hatóköre miatt panaszkodtak. Mások azt mondják, hogy megkérték őket titoktartási megállapodások aláírására, és úgy érezték, a tisztviselők elhallgatták őket, ami felkavaró emlékeztető arra, hogy más ügynökségek milyen érzéseket keltettek a múltban.
De nehéz felfogni, mennyire elterjedt ez az érzés.
Eddig a négy túlélő, aki lemondott, mindannyian hangot adtak az okainak. Mások is megszólaltak, akik úgy döntöttek, hogy részt vesznek a vizsgálatban.
Néhány túlélő lemondott az anonimitáshoz való jogáról, és ennek eredményeként bizonyos fokig ismertté vált. Mások úgy döntöttek, hogy nem. Nehéz megállapítani, hogy megjegyzéseik mennyire reprezentatívak az általános érzésre – és hogy van-e többségi konszenzus a túlélők között.
A különféle nyilvános megkeresések nyomon követése során az a tapasztalatom, hogy ritkán fordul elő, hogy minden áldozatnak és túlélőnek ugyanaz a perspektívája.
Ennek a vizsgálatnak az lesz a próbája, hogy meg tudja-e találni a lábát, miközben megőrzi mindazok önbizalmát, akik oly sok éven át kérték.
