A kormányon lévők dacosan és büszkén tekintik ezt a munkaügyi költségvetésnek.
Az adóemelésnek jó oka van, érvelnek, ahogy a jobboldali kritikusaik azzal érvelnek, hogy a kiadások, a juttatások és az adók nem ellenőrizhetők.
Ennek a költségvetésnek a középpontjában a kancellár állt úgy, hogy nagy adót és sokat költ.
Ne higgye el a szavamat: a Fiskális Tanulmányok Intézete szerint „ha holnap választásokat tartanának, a parlamentben bejelentett összesített adóemelések meghaladnák a legalább 1970 óta bejelentett összes adóemelést”.
Rachel Reeves azzal érvel, hogy ez azt jelenti, hogy a kormány megteheti azt, amit a párt szereplői „jó munkáspárti dolgoknak” tartanak, például azt a döntést, hogy eltörölték a kétgyermekes korlátot a Universal Creditben.
„A kétgyermekes korlát eltörlése 450 ezer gyermeket emel ki a szegénységből, és ez az idei évben bejelentett egyéb intézkedések, például az ingyenes iskolai étkeztetés kiterjesztése mellett mintegy 550 ezerre emelkedik” – jelenti ki büszkén a kormány költségvetési dokumentuma.
Az alsóházi munkáspárti parlamenti képviselők hangosan örültek a terv kidolgozásának – oly sokan az általános választások óta hevesen kampányolnak ezért.
A Munkáspárt padsoraiban azonban nincs általános támogatottság – köztudott, hogy amilyen népszerű egy ötlet a párton belül, a közvélemény-kutatások szerint a sapka fenntartása is népszerű volt.
Ez azt szemlélteti, hogy a kancellárnak milyen különböző közönségeket kell megszólítania a költségvetésben.
Hitelesnek kell tekinteni a pénzügyi piacokon, hogy a kormány továbbra is tudjon hitelt felvenni, méghozzá megfizethető kamatláb mellett.
A szélesebb választóknak jól kell fogadniuk, különös tekintettel arra, hogy a kormány jelenleg mennyire népszerűtlen.
Ugyanebből az okból kifolyólag a munkáspárti képviselők körében is jól kell süllyednie, akik nagyon tisztában vannak azzal, milyen kétségbeesett a párt közvélemény-kutatási értékelése jelenleg.
A kormány azzal érvel, hogy a háztartások leggazdagabb 10%-ának kivételével az évtized végére minden profitál majd abból, amit a kancellár elhatározott – ismét hangsúlyozva azt a haladó ösztönt, amelyről büszkén akarnak beszélni.
A Downing Street, a 10-es és a 11-es is, abban reménykedik, hogy a munkáspárti backbencherek áradozó rendelési papírjainak lobogtatása, amikor a kancellár befejezte beszédét, az elkövetkező hónapokban – metaforikusan – tovább folytatódik.
Ezzel reményeik szerint a miniszterelnöknek és a kancellárnak is nyerne egy kis időt.
Két másik fejlesztés pedig kulcsfontosságú lehet abban, hogy ezt elérik-e.
A kancellár nagyobb teret enged magának a számokban – több teret, mielőtt megszegné saját maga által kiszabott szabályait, hogy megnyugtassa a piacokat. Ez azt jelenti, hogy az események kevésbé veszélyeztetik a terveit.
Egy másik dolog, ami ennek valószínűségét csökkenti, az a független őrző és előrejelző, a Költségvetési Felelősségi Hivatal (OBR), amely évente kétszeri helyett csak egyszer ellenőrzi, hogy a kormány betartja-e ezeket a szabályokat.
És Reeves arra is gondolhat, hogy az OBR-ben van egy további bónusz, ha csak 12 havonta egyszer nyomja meg a „közzététel” gombot: felére csökkenti annak valószínűségét, hogy megismétlődjön a költségvetési napon a kancellár mennydörgése – amikor sikerült 45 perccel azelőtt nyilvánosságra hozniuk a teljes terveit, hogy felállt a Commonsban, hogy bejelentse azokat.
